Közelgő események
  • Nincs közelgő esemény


J. M. Greer: A pénz metafizikája

A szerző három tanulmányának egybeszerkesztett változata rávilágít a pénzrendszer és a társadalom összetettsége közötti kapcsolatra.


A „metafizika” kifejezés köztudomásúlag onnan ered, hogy Ariszto­telész első kiadója a fizikáról írott könyv után helyezte el a szerző filo­zófiai írásait. Ezek azon művek közé tartoztak, melyek a klasszi­kus világból az alexandriai könyvtár pusztulása, Róma bukása, a bar­bárok dúlása után is megmaradtak. A középkor is a hajdani rend szerint osztá­lyozta a tudományokat.

Amit Arisztotelész Első Filozófiának nevezett, az a filozófia alapfogalmait igyekezett tisztázni. A középkorban a keresztény, zsidó, muzulmán teológusok mind a saját szájuk íze szerint értelmezték Arisztotelészt. A XVIII. századra a metafizikát már teljesen a teo­lógiai okfejtésekkel azonosították, így mikor a tudományos világon végigsöpört a szekularizáció hulláma, a metafizika a partvonalra szorult.

A XIX. század végén már a teológusok sem foglalkoztak hagyo­má­nyos értelemben vett metafizikával, aki pedig azzal foglalkozott, az másnak nevezte. A történelem iróniája, hogy a szót az amerikai népi vallásos mozgalmak kapták fel, akik saját hiedelmeiket jelölték vele.

Ezért alighanem célszerű rámutatni, hogy mikor a pénz meta­fizi­ká­járól beszélek, nem arra gondolok, hogy a pénz földönkívüli hűllők összeesküvésének műve vagy hogy elég meggyőznünk magunkat, miszerint minden pénz a mi pénztárcákba törekszik, és máris meggazdagodhatunk. Ezek a meggyőződéseket épp a metafizikától való tartózkodás szülte – ezek az emberek nem fontolták meg ugyanis, milyen kategóriákban gondolkoznak.

Így járunk, ha gettóba zárjuk a filozófiát, ha elválasztjuk a hétköznapi élettől. A figyelmen kívül hagyott filozófiai problémák a nyakunkra nőnek, és bárhogy törjük a fejünket, könnyen zagyvaságokra juthatunk.

Itt ér össze a metafizika és a pénz. Manapság még a lottószámokból is használhatóbb gazdasági tanácsokhoz juthatunk, mint a legnevesebb közgazdászoktól. Ennek egyik oka, hogy a fellendülések és válságok ciklusai miatt a rossz tanácsokkal lehet a legtöbbet keresni. A másik ok az, hogy a közgazdászok igyekeznek tudományt csinálni a szak­területükből, azzal viszont már nem bajlódnak, hogy elméleteiket a történelmi tények alapzatára építsék.

Van egy még fontosabb harmadik tényező is. Ennek érvénye nem korlátozódik a közgazdaságtanra – így vagy úgy, de a legtöbb tévedés, ami civilizációnkat arra a szemétdombra juttatja, ahová Róma került, ugyanebben gyökeredzik – de a közgazdaságtanban hatása különösen nyilvánvaló. Egy metafizikai hibáról van szó, amit legnagyobb hatású elkövetője nyomán Descrates-féle tévedésnek is nevezhetünk.

Csekély túlzással: Descartes az első modern gondolkodó. Legalábbis ő volt az első, aki elfogadta a modern gondolkodók egyik előfeltevését, a saját tapasztalatokkal és gondolatokkal rendelkező, független, el­kü­lönült, megfigyelő én fogalmát. Descartes számára csak az létezik, amit a geometriai bizonyítások szigorúságával tudunk.

Descartes lényegében úgy érvelt, hogy az „van”, amit „tudunk”, és csak azt „tudjuk”, amit „pontosan definiáltunk”. Ő nyilván tisztában volt metafizikai álláspontjának számos következményével. Az is vilá­gos, hogy ezeket a feltevéseket öntudatlan követői vagy kritikát­lanul elfogadják, vagy nincsenek is tudatában annak, mit fogadtak el. A modern tudomány például a mérhetőség iránti vonzalmával meg­teremtette ennek a logikának egy még szélsőségesebb formáját. Nagyon sok tudós gondolja úgy, hogy csak az létezik, amit ismerünk, csak azt ismerjük, ami mérhető, amit pedig megmértünk, az azonos a mérés eredményével.

A fizikában ezzel egész jól elboldogulhatunk, sőt magas színvonalú tudományt művelhetünk. A fizika által vizsgált jelenségek a mate­ma­tika eszközeivel jól modellezhetőek, és többségük már olyan messze esik a köznapi tapasztalat világától, hogy ami bennük nem mérhető, különösebb gond nélkül figyelmen kívül hagyható. De próbáljuk csak meg ugyanezt a mindennapi élethez közelebb eső tudományokban! Bajba fogunk kerülni, mert ott a Descartes-féle megközelítés eleve nem szerencsés, annak modern, tudományos kiterjesztése pedig még kevésbé. Ami mérhető, az csak részhalmaza a tudhatónak, ami pedig egy adott helyzetben tudható, csak részhalmaza annak, ami tény­le­ge­sen van. Az pedig, hogy valaminek vannak szám­sze­rűen mérhető tulajdon­ságai, nem jelenti azt, hogy ne lennének legalább annyira lényeges, de nem mérhető tulajdonságai is.

A természettudományokban széles körben elterjedt az a hibás logika, miszerint csak a számszerűen mérhető dolgok léteznek, de ez a fel­fogás még szorongatóbb azokon a területeken, melyek a ter­mészettudományok tekintélyére ácsingóznak, de a próbát nem igazán állják. E téren igazi állatorvosi lóként tündököl a közgazdaságtan. A köz­gaz­dászok nem­ze­dékek óta úgy tesznek – legjobb képviselőik határozott intése ellenére –, mintha területük egyetlen könnyen számszerűsíthető és mérhető alapeleme, a pénz lenne a rendszer egyetlen lényeges tényezője. Könnyű belátni, milyen csábító ez a feltevés, milyen gyorsan rá lehet szokni, mert segítségével látszólag minden egyetlen skálán mérhető; a probléma persze az, hogy ami nem redukálható a skálán mért értékre, az figyelmen kívül marad, miközben többnyire épp ezek a figyelmen kívül hagyott faktorok bizonyulnak perdöntőnek.

Adam Smith A nemzetek gazdagságában bírálja azt az ő korában is elterjedt felfogást, mely szerint a pénz ugyanaz, mint a vagyon. Egy nemzet vagyona, mutat rá, a természeti erőforrásokból előállított ter­mékekből és a kollektív munkából tevődik össze. Modern kifejezéssel ez a nemzet ökoszisztémája és gazdasága által előállított áruk és szolgáltatások összege.

A pénz maga nem vagyon, csak a vagyon mérésére szolgáló eszköz. Ezt kellene gyermekeinknek a pénzről először megtanítani.

Persze a közgazdászoknak is ezt kéne először megtanítani, de a Descartes-féle tévedés ennek útjában áll. A pénz mértékegység, könnyen definiálható, felfogható, számszerűsíthatő. A vagyont már sokkal nehezebb beszorítani a számok Prokrusztész-ágyába. Ezért használunk pénzt: hogy a különféle vagyonelemek relatív értékét valahogy megállapíthassuk. A pénz olyan jól méri a vagyont, hogy lassanként el is homályosítja azt. Így a közgazdászok manapság azt hiszik, hogy vagyonról beszélnek, pedig csak pénzről. Ez különösen akkor okoz gondot, amikor azt hiszik, a vagyonnak is olyan tulajdonságai vannak, mint a pénznek.

Ez a felfogás hatja át a kortárs közgazdaságtant. Figyeljük meg, a legtöbb közgazdász milyen magabiztosan tolja félre az olajcsúcs roppant kihívásait. Meggyőződésük, hogy ha szűkében leszünk az olajnak, a piac úgyis kínál majd valami alternatívát. Emögött az a feltevés rejlik, hogy minden energiaforrás pont olyan jó, mint a másik, és a rendszerben lényegében korlátlan összenergia van. Ez igaz a pénzre – az egyik dollár pont annyit ér, mint a másik, mennyiségének pedig ma már semmi sem szab korlátot – de hangsúlyosan nem igaz az energiaforrásokra (például a kőolajra és a napenergiára) vagy a vagyon más formáira.

Még egy közgazdász is furcsán nézne az étkezdében, ha rendelne egy napi menüt, és egy doboz csőkulcsot kapna helyette – még ha árban egyezne is a kettő. Ha a közgazdász egy lakatlan szigeten nyelné az éhkoppot, és a tenger partra vetne egy ládát, ennivaló helyett cső­kul­csokkal, a kettő közti különbségen élet-halál múlna. Márpedig a mi hely­ze­tünk ilyen. A világ energiacégei szinte elképzelhetetlen mennyi­ségben termelik ki a Föld fogyatkozó készleteiből a fosszilis tüzelőanyagokat. Ha megvárjuk, amíg ezek a készletek elkezdenek kimerülni, akkor már úgy is késő lesz nekiállni átszerelni a civilizációt valamilyen más energiaforrásra, ha találunk ilyet.

Az egyetemek közgadászprofesszorainak szubkultúrája metafizikai hibát követett el – civilizációnk meg talán eljátszotta az utolsó esélyét a katasztrófa elhárítására. Nehéz jobb érvet találni manapság arra, miért fontos a metafizika.

*

A vagyon és a pénz összekeverése annál is könnyebb, mert a pénz egész gazdasági életünket behálózta. Nélküle jóformán mozdulni sem lehet.

A közutálatnak örvendő iskolai tankönyvek már a hatodik oldalon elmagyarázzák, miért is használunk pénzt. Adva van mondjuk egy vízvezeték-szerelő meg egy sertéstenyésztő. Üzletelni szeretnének, de a szerelő zsidó, a tenyésztő meg csak disznóhúst tud felajánlani. Ha van pénz, megy minden, mint a karikacsapás! A tenyésztő eladja a húst másoknak, a pénzből kifizeti a szerelőt, aki maceszt vesz rajta. Mindenki jól járt – a disznót kivéve.

Az egész roppant logikusan hangzik, amíg jobban bele nem gon­dolunk. A magyarázat feltételezi, hogy a szerelő, a sertéstenyésztő, a hús vásárlói, a kóser bolt és mindenki más között kizárólag olyan kapcsolatok állnak fenn, ami csak a pénzgazdaságra jellemző. A szerelőnek nincs például olyan háztáji gazdasága, állatokkal az ud­varban, ami 150 éve még általános volt, és az élelem zömét bizto­sí­totta. A tenyésztő nem maga javít meg mindent a ház körül, ahogy tette még 150 éve is. Mindketten csupán egyetlen funkciót töltenek be: a sertés­tenyésztő csak sertést tud tenyészteni, a szerelő meg csak szerelni.

Sem a sertéstenyésztő, sem a vízvezeték-szerelő nincs kapcsolatban a csere pénz nélkül működő rendszereivel, melyekre a történelem szá­mos példával szol­gál. A vadászó-gyűjtögető csoportok az elejtett va­dat tradicionális el­vek szerint osztották el. Indián törzsfők ünnepé­lye­sen takarók­kal és lazaccal ajándékozták meg a vendégeket, a közép­kori parasztoknak évente meghatározott számú munkanapot a báró birtokán kellett dolgozniuk, ha saját földjüket-házukat meg akarták tartani. Megannyi rugalmas és hatékony rendszer, melynek köze sincs a pénzhez. Az ókori Egyiptom összetett városi társadalmai is meg­voltak pénz nélkül, mégis évezredekig tevékenykedtek bennük mesteremberek, állattenyésztők, és működött sok másféle foglalkozás is.

Amit a tankönyvi példa bizonyít, mindössze annyi, hogy ha pénz­gaz­daság van, annak működtetéséhez pénz kell. A könyv persze nem ezt a következtetést vonja le, hanem egy ugrással mindjárt azt állítja, hogy minden valamirevaló gazdaság elengedhetetlen kelléke a pénz, majd a hátralévő fejezetekben nekiáll elemezni a pénz viselkedését, mégpedig abban a hiszemben, hogy ezek az elméletek a vagyon viselkedését írják le.

Ludas ebben a hamis metafizika is, de még inkább az, hogy a mai ipari gazdaságot teljesen átszövi a pénz. Itt bármilyen vagyonhoz – áruhoz vagy szolgáltatáshoz – csak úgy juthatunk, ha előbb pénz szerzünk, és azt adjuk cserébe. Ezért igen könnyű összetéveszteni a pénzt magával a vagyonnal, és a megszokásnak engedve azt hinni, hogy a gazdasági élet hajtóereje a pénz, a vagyon pedig a pénzből keletkezik – ahelyett, hogy a pénzt a vagyon önkényes mérték­egy­ségének tekintenénk.

Ennek a tévképzetnek az eloszlatását szolgálja az a gondolatkísérlet, melyben kitesznek egy lakatlan szigetre száz közgazdászt, kapnak fe­jenként 1 millió dollárt, de vizet és élelmet nem. Sajnos a világ ipari gazdaságai most ugyanezt a kísérletet végzik el nagyban.

Nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a bolygónkon fellelhető nagy ener­giasűrűségű erőforrások mennyiségét keményen korlátozó termo­dinamikai és statisztikai törvényeken semennyi pénzzel sem lehet felül­kerekedni. Ez a legtöbb ember számára mégsem világos, mert a gazdaságot átszövő pénz majdnem mindannyiunkat rászoktatott arra a gondolatra, hogy ha van elég pénzünk, bármit megvehetünk. Arról a tényről, hogy a világ leggazdagabb emberei akár minden vagyonukat orvosokra költhetik, mégis megöregszenek és meghalnak, eszünkbe juthat, hogy a pénz sem képes felülírni a természet törvényeit, és olyan javakhoz vagy szolgáltatásokhoz sem juthatunk általa, amelyek nem léteznek.

Hogyan alakult hát a pénz jól használható vagyonmérő eszközből a mai gazdasági élet szinte egyedüli szereplőjévé? Legalább három tényező játszott közre ebben.

Először is, az iménti, erősen leegyszerűsített tankönyvi példa is tükröz valamit a valóságból. Egy összetett társadalomnak jelentős előrelépés, ha van benne valami, ami mindenre elcserélhető. Még azokban a társadalmakban is, ahol a javak és szolgáltatások elosztását társadalmi hálózatok végezték, egyetértés alakult ki, hogy bizonyos áruk – például láncra fűzött kagylók – általános értékmérőként szol­gálnak. A társadalom komplexitásának növekedésével, a munka­megosztás fejlődésével, a városlakó civilizációk megjelenésével egyre fontosabb kérdéssé válik, hogy legyen a vagyonmérésnek valamilyen eszköze.

Ha a vagyon mérésére szolgáló eszközöket intézmények ellenőrzik, azok irányítói hatalomra tesznek szert. Számíthatunk rá, hogy minden lehetőséget megragadnak hatalmuk fenntartására és kiterjesztésére. Az ókori Egyiptomban például a templomok raktáraiban tárolt gabona volt a vagyon mértékegysége; a felhalmozott gabonát felügyelő papok komoly politikai erőt képviseltek. A középkori Európában a föld volt a vagyon megbízható mértékegysége (ezt tükrözi az ingatlan kifejezés is). A feudális nemesség hatalmának forrása a földbirtok. Ma a pénzkibocsátás és a pénz kezelése fölött a kormányok, a bankok és pénzügyi korporációk gyakorolnak kizárólagos jogot, hatalmuk onnan ered, hogy ők ellenőrzik a gazdasági csere közvetítőeszközét. Természetesen a társadalom többi részét igyekeznek rávenni arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben hagyatkozzanak arra az eszközre, mely hatalmuk forrása.

Ez a két tényező a legtöbb összetett városlakó társadalom törté­nel­mé­ben fellelhető. A harmadik tényező az, amiért a mi civilizációnk hoz­zájuk képest különleges: gazdaságunk rendkívül összetett rendszer, mely a más társadalmak számára rendelkezésre álló korlátozott ener­gia­forrásokat ideig-óráig fel tudta cserélni a fosszilis üzemanyagokból olcsón és bőségesen áradó energiával.

Ilya Prigogine, korunk egy legújítóbb szellemú fizikusa szerint bizonyos rendszerek esetében a rendszeren átáramló külső energia növeli a rendszer bonyo­lult­ságát. A legszebb, kétségeket eloszlató példa erre éppen a nyugati gazdaság története 1700-tól napjainkig. Azok a társadalmak a XVIII. század elején, melyeket elért az ipari forradalom szökőárja, a régmúlt civi­lizációk mércéjén mérve nem voltak különösképpen komplexek. A fosszilis tüzelőanyagok megjelenésével azonban elkezdték behozni a lemaradásukat. Az ipari korszak hajnaláig ökölszabályként kimond­hatjuk, hogy az összetett társadalmakban a népességnek úgy 90%-a dolgozott a mezőgazdaságban. Nyersanyagokkal és élelemmel látták el magukat és azt a 10%-ot, aki megtehette, hogy mással foglal­koz­zon. 1900-ban, a kőszén korszakának csúcspontján számos ipari országban már csak 50% dolgozott a mezőgazdaságban, s az így felszabadult munkaerő új, más gazdasági szerepet kapott. 2000-re, a még koncentráltabb és haékonyabb kőolaj korszakában sok ipari országban 5% alá süllyedt a mezőgazdasági dolgozók részaránya, a fennmaradó 95% bolygó történelmének legösszetettebb gazdaságában tölt be teljesen újfajta szerepeket.

Az összetettség ilyen példátlan és példátlan gyors emelkedése hozta a pénz győzelmét a csere más formái felett. Mikor a munkások döntő többsége minden szinten olyan specializált munkát végez, hogy abból érték csak százezer másik munkás erőfeszítésével együtt terem, ott a munka egyetlen lehetséges ellenértéke a pénz. Ha pedig a legtöbb vásárlónak egyebe sincs, csak pénze, akkor a pénzért vásárlás teljesen általánossá válik. A társadalmi cserehálózatok, a háztáji gazdaságok, helyi piacok, egyházi és baráti hálózatok megsemmisülnek, mindent tisztán gazdasági kapcsolatok közvetítenek. Ez a bérmunka, a bevásár­ló­központok és a bébiszitterek kora – mindennek ára van és mindenért fizetni kell.

Ha a közgadászok kissé szélesebb látókörrel tekintettek volna a tör­té­ne­lemre, észrevehették volna, hogy az, amit ők a tanulmá­nyo­zásra érde­mes gazdaságok alapvető jellegzetességének tekintettek – a pénz köz­ponti szerepe – valójában csak az olcsó és bőséges energia kor­sza­kát jellemzi. Mivel a fosszilis erőforrásokat az új készletek fel­fede­zé­sét meghaladó ütemben aknázzuk ki, a pénz társadalmi szere­péről alkotott jelenlegi előfeltevéseinket is hamarosan át kell majd érté­kel­nünk.

A sors iróniája, hogy ezt a folyamatot épp a világ ipari or­szá­gainak mostani bohóckodása gyorsítja fel. Azzal akarják megelőzni a Nagy Válságot, hogy olyan pénzeket költenek el, melyekkel nem ren­del­keznek. Az a gazdasági válság, amely 2008-ban torkon ragadta a világot, éppen a pénz és a vagyon kapcsolatának megbomlása miatt következett be. Ha egy lelakott külvárosi ház ára 75-ről 575 ezer dollárra nő, ott a mércével vannak bajok. Ha pedig a mérce torz ered­ményt ad, akkor minden rá alapozott gazdasági döntés is torz lesz – a vevők teljesen elmerülnek az adósságban, csak hogy házat vehes­se­nek, a bank pedig hajlandó képzelt vagyonra is hitelt folyósítani. Most, hogy a mérce visszabillent, a torzulás minden következményének el kellene tűnni a rendszerből ahhoz, hogy a rendszer ismét a helyes vagyoni arányokat mutassa. Igen ám, de épp ez az, amit a kormányok, bankok, vállalatok igye­kez­nek min­den áron megakadályozni. A kormányok olyan ütem­ben gyor­sítanák a gazdaság tevékenységét, amihez a társadalmak tény­leges va­gyo­na már nem elég. A bankok és a vállalatok mindent meg­tesznek azért, hogy eltereljék a figyelmet arról a tényről, hogy a mérlegüket egyensúlyozó értékpapírvagyon soha nem ért egy fabatkát se, ma pedig még kevesebbet ér. A figyelmet azzal terelik el, hogy egy­szerűen többet költenek, mint amennyi pénzük van. A kormányok költségvetési hiánya mindenütt kezd elszaladni, a világ derivatíva-állománya pedig már meghaladta az 1 billiárd dollárt: a vagyon és a pénz ma még jobban szétváltak egymástól, mint az ingatlanbuborék kipukkanása előtt.

Ez is példa rá, hogy ha a közgazdászok történelmi látóköre kicsit szélesebb volna, hasznos figyelmeztetésekkel szolgálhatnának. Az összetett társadalmakban ugyanis a pénz sajátos pályát fut be.

*

A kortárs gondolkodás egyik leg­meddőbb szokása, hogy váltig azt állítja: a modern tapasztalat semmi korábbihoz nem mérhető. Az persze igaz, hogy a világ ipari társadalmai a fosszilis tüzelőanyagok jóvoltából sokkal nagyszabásúbb örültségeket követtek el, mint a haj­dani birodalmak, de ezek az őrültségek azért sok párhuzamot mutat­nak korábbi társadalmakéval. Ha tudni szeretnénk, hová tartunk, alig­ha tehetünk jobbat, mint hogy megfigyeljük, milyen pályát futottak be ezek a múltban.

Giambattista Vico

Jó példa erre a modern ipari társadalmak életét teljesen behálózó pénz jelensége. Jóllehet egyetlen múltbeli társadalom sem vitte ennyi­re abszurdumig, abban, hogy a vagyon helyére saját absztrakt jele kerül, nincsen semmi új. Amint azt Giambattista Vico már a XVIII. században kimutatta, a komplex társadalmak életciklusuk során a kéz­zelfoghatótól tartanak az egyre absztraktabb felé, és ennek meg­van a maga gazdasági vetülete is. Ahogy a politika is a nyers erő­szaknál kezdi, hogy aztán a meggyőzés egyre árnyaltabb eszközeit állítsa hadrendbe, a gazdasági tevékenyéség is a reáljavak közvetlen cseréjétől indul, aztán fokozatos absztahálódik: először valamelyik áruból lesz általános egyenértékes, majd az erre beváltható elismer­vény lesz a csereegység, végül forgalomba kerülnek az elis­mer­­vényre szóló ígérvények, melyek akár át is vehetik az elis­mer­vé­nyek szerepét.

Ez az absztrakciós folyamat fontos nyereség a komplex tár­sa­dalmak szá­mára, mert az absztrakciókat sokkal kevesebb erőforrás felhasz­nálásával lehet mozgó­sítani, mint az általuk jelzett dolgokat.

Ugyanakkor az absztrakciók kényelme csapda is: mennél messzebb távolodunk a konkrét valóságtól, annál nagyobb az esélye, hogy az absztrakció mögött egyszer csak már nem találjuk ott a valóságot. A történelem csatatere tele van olyan rendszerek hulláival, melyek hagy­ták, hogy hatalmuk annyira elvont formát öltsön, hogy a nyers erő­szak­nak már nem tudtak többé ellenállni; így járt Kína, és sok más civilizáció is. Ehhez hasonlóan a gazda­sági absz­trakciók is csak addig működnek, amíg léteznek azok az áruk és szol­gáltatások, melyeket adni-venni lehet. Az absztrakciók csak a köz­gazdászok vágyál­maiban garantálják, hogy vannak mögöttuk áruk és szolgál­tatások is. Vico úgy érvelt, hogy ez a csapda az oka a civilizációk hanyatlásának és bukásának. Az absztrakció annyira felfokozódik bennük, hogy elveszítik a kapcsolatukat a valósággal. A valóság, mely hajdanán kitöltötte őket, lassacskán elszivárog belőlük, az absztrak­ciók megmaradt üres burka pedig egy ütésre egyszer csak szétporlik.

Gazdasági téren kellemetlenül közel jutottunk ehhez a ponthoz. A mai gazdasági élet túlnyomórészt reprezentációk reprezentációjának a reprezentációival kereskedk, melyek névértéke többszöröse a világ összes áruja és szolgáltatása értékének. Ezért fordulhat elő, hogy az áruk és szolgáltatások reálgazdasága szabadesésben zuhan, de a pénz­ügyi absztrakciók mindinkább hallucinációszerű gazdaságára így is csak elhanyagolható hatást gyakorol.

De ha a szabadesés elég sokáig folytatódik, a hatás egyszer mégis csak jelentkezni fog. Erről beszél Vico is. Ez az amit a politikai osztály és kritikusai is túl könnyen vesznek. A hallucinált vagyonok gazdasága csak addig működik, amíg a résztvevők készek úgy tenni, mintha való­di értékekről lenne szó. Ha ez a kedv lanyhul, a látszatok villám­gyorsan el tudnak párologni. Így lesz a pénzügyi buborékokból pénz­ügyi pánik, tolongás a kijárat felé. A folyamatok egyelőre még békés keretek közt zajlanak, de ez nem marad szükségképpen így.

Bizonyos értelemben az ipari korszak az utolsó spekulációs bubo­rék. A végtelen gazdasági növekedés vágyálmától fűtött három évszázados tivornya a véges bolygón, ahol az olcsó és bőséges energia készletei még inkább végesek. Ez a megabuborék azonban eresztett egy másik megabuborékot is: a pénzt. Ez az, amit harmadlagos gazda­ságnak nevezünk, és ami a vagyon absztrakt jeleinek halmozásával átformálta a gazdasági életet, kishíján megfojtva az áruk és szol­gál­tatások másodlagos ­gazda­ságát, nem is szólva a bennünket életben tartó természeti rend­szerek elsődleges gazdaságáról.

A spekulatív buborékoknak vannak bizonyos közös vonásai. Először is: a spekulatív eszköz értéke kitartóan emel­kedik, a gazdaság egészéhez képest aránytalan módon.

Másodszor: a spekulatív buborékok az általuk megteremtett fiktív értéket el is nye­lik. Egy részvénypiaci buborékban a részvények eladásából származó jövedelem azonnal visszatér a részvénypiacra – enélkül nem lenne buborék. A pénzbuborék esetében az a furcsaság, hogy maga a vagyon értékének mérésére szolgáló eszköz válik speku­latív eszközzé. A papírvagyon buborékja esetében a buborékban kelet­kezett papír­jöve­del­meket újra papírvagyonba fektetik. Csak azért nem jár a fiktív papír­­vagyonok bődületes növekedésének nyomában 1000%-os in­fláció, mert a papírok többségén újra csak papírvagyont vásárolnak.

A spekulatív buborék harmadik jellegzetessége, hogy a bubo­ré­kot fenntartó emberek száma állandóan növekszik. 1929-ben tapasz­talatlan amatőr befektetők árasztották el a tőzsdéket, 2006-ban száz­ezrek, vagy talán milliók, akik azelőtt azt hitték, a ház arra való, hogy lakjunk benne, hirtelen felismerték, hogy pénznyerőgéppel van dol­guk, ezért minden vagyonukat ingatlanba fektették.

A pénz hasonló okok miatt szőhette át ilyen mértékben a gazda­ságot.

A buborékok természete olyan, hogy egyszer csak elpattannak. Ilyenkor a spekulatív eszköz értéke visszazuhan a padlóra, a fiktív értékek megsemmisülnek, a minden befektetett pénzüket elvesztő amatőr befektetők pedig elszivárognak a piacról. A pénzbuborék esetében ez még nem következett be.

Az USA államadósságának és GDP-jének változása 1900-2009 között.


A pénzpánik komoly fenyegetést jelent a dollár számára, mert az volt az elmúlt évtizedek felfúvódási folyamatának meghatározó alap­eszköze. A robbanást tavaly talán még meg lehetett volna előzni azzal, ha az ingatlanpiaci lufit hagyják teljesen kidurranni, az ugyanis a dol­lár­ban számított absztrakciók egy jelentős részének megsemmisü­lésé­hez vezetett volna. Sajnos az amerikai kormány úgy döntött, hogy in­kább új életet lehet a buborékba azzal, hogy olyan pénzt költ el, ami­vel nem rendelkezik és különféle pénzügyi trükkökbe menekül. Sok ország már hajlandó több pénzt kölcsönözni az Egyesült Álla­moknak. Az egyik feltörekvő hatalom, Kína már csendben meg is kezdte dollár­tartalékainak átváltását kézzelfoghatóbb vagyon­ele­mekre.

Ezidáig más ipari országok jól felfogott érdeke volt, hogy állan­dó hitelárammal tartsák fenn az Egyesült Államokat. Adósodjon el, de maradjon meg a magára osztott szerepnél, legyen továbbra is a világ csendőre. Kényelmes elrendezés volt ez, mert így más országoknak nem került túl sokba a Közel-Kelet megosztása, vagy a gazdasági hege­mónia fenntartása a harmadik világ türelmetlenebb országaival szemben. Az olcsó fosszilis tüzelőanyag korszakának végére érve azonban ezek az országok ráébredhettek, hogy ha az Egyesült Álla­mok nem használná fel ezeknek az erőforrásoknak az egynegyedét, akkor nekik is több jutna. Ez esetleg ellensúlyozná azt a hátrányt, hogy az Egyesült Államok fizetésképtelenné válik.

Feltehetjük, hogy a most óriási mennyiségben keringő papír­va­gyonok, bármilyen pénznemben tartják is számon őket, hosszú távon teljesen el fognak értéktelenedni. Hogy ehhez mennyi időre van szük­ség, nem tudjuk, elhúzódhat évtizedekig, vagy bekövetkezhet azonnal, de a vagyon absztrakt jeleinek mennyisége olyan mértékben meg­ha­ladja a tényleges vagyont, hogy ez a helyzet tartósan nem ma­rad­hat fenn. A gazdasági növekedés már nem siethet a segítsé­günkre: az olcsó fosszilis tüzelőanyagok kora véget ért, így az áruk és szolgál­ta­tások világában néhány kivételes területtől eltekintve inkább zsugo­rodás várható. Tovább nyílik az olló a másodlagos (reál) gazdaság vagyona és a harmadlagos gazdaság pénze között, ami fokozza a pénz elértéktelenedése felé ható nyomást.

Ilyet már láttunk. Ahogy a komplex társadalmak közös vonása a gazdasági absztrakciós szint növekedése, úgy közös vonás ennek lebomlása is a hanyatlás és bukás időszakában. Az az elkeseredés, amivel Amerika most beleveti magát a pénzmennyiség növelésébe, miközben gazdasága zsugorodik, teljes mértékben párhuzamba állítható a későrómai kor pénzrontó igyekezével. A római gazdaság  az össztettségnek igen magas fokára jutott, nemzetközi hálózattá fejlődött, pénzkölcsönzői – akiket ma pénzembereknek mondunk – komoly erőt képviseltek, a hitel pedig fontos szerepet játszott a mindennapokban is. A birodalom bukásával mindez eltűnt. A Róma romjain juhnyájat legeltető pásztor bartergazdaságban és feudális szokásrendben élt, ahol a régi pénzérméket inkább ékszernek használták, nem csereeszköznek.

A mi gazdasági rendszerünk szinte bizonyosan ebbe az irányba fordul majd – bár hogy a Washingtonban legeltető juhászok mi hasznát veszik majd a vastag kötet bankóknak, nem világos.

Források:

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2009/09/metaphysics-of-money.html

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2009/10/metastasis-of-money.html

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2009/10/twilight-of-money.html

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Milyen tanulsággal szolgálhat korábbi népek és a természet viszonya, amennyiben az összeomlásig fajuló válságot idézett elő? A húsvét-szigetiek kivágták az utolsó fát is, a dél-amerikai indiánok túlhasználták a földet... El lehet ennyivel intézni régmúlt társadalmak bukásának okait?

A könyv a rendszerelméleten keresztül mutatja be, mire jutott a lehetséges forgatókönyvek elemzésével; milyen jövőnk lehet. A könyv alapját egy olyan számítógépes modell eredményei képezik, mely kulcsfontosságú folyamatokat modellez (népesség, energia, ipar, mezőgazdaság, szennyezés stb. alakulása és kölcsönhatásaik). Az eredmény megdöbbentő.

X